.oOo.

Csak pár perc telt el, mire megérkezett az Odú bejáratához. Odakint már árgus szemekkel figyelték minden lépését. Bár Lupin elmesélte a férfi történetét, mégis voltak fenntartásaik a hallottakkal szemben. Mordon szegezte rá elsőnek pálcáját, majd őt követte Tonks is.

- Hát csak idedugtad a képed, Piton? – Az öreg auror hangján érződött, hogy legszívesebben halálra átkozná a férfit, ha tehetné. Ekkor lépett ki Remus az ajtón.

- Perselus, mit keresel itt? Harryvel van valami baj? – Piton nemet intett, majd fejével a rá szegeződő pálcák felé mutatott. – Tegyétek le! Perselus a mi oldalunkon áll, bármennyire ellene szól a mostani helyzet.

Tonks azonnal leengedte pálcáját, míg Mordon morogva ugyan, de csatlakozott a nőhöz. Remus bevezette Perselust a házba, ahol szintén csak megbotránkozó tekintetekkel találkozott. Egyszer csak Molly jelent meg előtte.

- Perselus, esetleg eszel valamit? – Mielőtt azonban válaszolhatott volna, megjelent Ron, aki szinte nekirontott.

- Hogy kerül ide ez a szemét gyilkos?! Már régen meg kellett volna döglenie, Piton! Mi a francért engedtétek be ide! Takarodjon… - Ekkor egy hatalmas csattanás hallatszott, és az eddig csendben ücsörgő Hermionéra szegeződött minden tekintet. A lány felemelt kézzel állt a fiú mellett, aki vörösen égő arcát tapogatta.

- Befejezted? – Ron durcásan fujtatott egyet, majd felvágtatott a lépcsőn. Hermione fáradtan sóhajtott egyet, majd üdvözölte a férfit.

- Jó napot, professzor. Harry hogy van? – Kérdésére mindenkinek kikerekedett a szeme, hiszen erről csak a pár felnőtt tudott.

- Önnek is, Ms Granger, Potter jól van, és ha így halad a tanulással, akkor megkockáztatom, hogy a végén még ön is tanulhat tőle. – Hermione belepirult burkolt dicséretbe, és csendben meghúzódott a háttérben.

- Hogy van Harry, és miért jöttél? – Remus már egyre idegesebb volt.

- Potter elmesélte, hogy miközben menekült, elrejtett valamit. – Itt jelentőségteljesen Hermionéra nézett. – Azt mondta, a közeli erdőben van, egy csavart fa tövében ásta el. El kéne hozni. – A lány csak bólintott.

- Hermione nem mehet sehová egyedül! – ellenkezett Molly.

- Mrs. Weasley, nem lesz semmi bajom, és majd megkérem Remust, hogy kísérjen el. Így már megfelel? – Az idős nő csak morgott valamit a felelőtlenségről, végül kiment a konyhába.

- Szóval? Miért jöttél? – folytatta Lupin.

- Az egyik okot már említettem. A másik, hogy szükségünk lenne Griffendél kardjára. – Remus nagyra nyílt szemekkel nézett rá, de nem vitatkozott. – Valamint lenne még egy dolog… - Előhúzott a zsebéből egy becsomagolt tárgyat. – Bill itthon van? – Kérdésére már meg is jelent az ajtóban a fiatal férfi.

- Igen, professzor, hallottam mellettünk áll, ez megnyugtató. Mi lenne ez? – Kezébe vette a dobozt, és kíváncsian nézegetni kezdte.

- Egy családi bűbájjal ellátott fadoboz, csupán ennyi – magyarázta a férfi.

- És mi a probléma vele? – nézet föl Bill a férfira.

- Az, hogy Potter ki tudta nyitni, de ez lehetetlen, mivel csak családtagok nyithatják ki! – Bill megdöbbenve nézett vissza a dobozra.

- Perselus, nem lehet, hogy tévedtetek? – A férfi erre fölhorkant.

- Szerinted én szoktam tévedni? – Bill bocsánatkérően nézett, majd vontatottan megszólalt.

- Hát, akkor viszont nem értem a dolgot… - Perselus értetlen arckifejezésére folytatta. – Professzor, a bűbáj tökéletesen működik, nem tudom kinyitni a ládát.

A kijelentésre megfagyott a levegő a konyhában, és Remus azonnal kikapta a dobozt Bill kezéből, aki reagálni sem tudott a hirtelen mozdulatra. A férfi hiába feszegette, a doboz azért sem nyílt ki. Hitetlenkedve bámulta tovább, és végül visszaadta Perselusnak.

- Ezt… nem értem. Ha ti nem tudtátok kinyitni, akkor ő hogy… - Ám Molly csillogó szemeit meglátva arca falfehérré változott.

- Perselus, Lily nálad bujkált egy hónapig, mikor összeveszett Jamesszel – suttogta Remus, aki az egészről tudott. – Számolj vissza, mikor is ment vissza Jameshez?

- November végén, de nem értem mire akarsz kilyukadni – értetlenkedett a férfi.

- Lefeküdtél Lilyvel? – A férfi döbbent és megbotránkozott arckifejezésére csak nagyot sóhajtott. – Szóval?

- Én… igen. – Hangja alig volt hallható. Hermione szája elé kapta kezét döbbenetében, és szeméből egy könnycsepp hullott ki.

- Most számolj utána! – utasított Remus, mire Perselus hevesen tiltakozni akart.

- Már terhes lehetett, mikor odajött hozzám. Potter nem lehet az én fiam, hisz nem is hasonlít rám! – kiabálta magából kikelve.

- Ugyan, ne áltasd magad, Perselus, te is tudod, hogy nem így van. Ha pedig megnézed, hogy mikor eshetett legközelebb teherbe Jamestől, rájöhetsz, hogy Harrynek koraszülöttnek kellett volna lennie… - hadarta Remus.

- De hát Harry nyolc hónapra született – suttogta Molly.

- Ugyan, Molly, te elhiszed, hogy egy közel három és fél kilós gyerek, ötven centivel koraszülött lenne?! – vitatkozott a nővel, aki erre felzokogott. Perselus pedig megsemmisülten rogyott le az egyik székre.

- Ez lehetetlen… ő nem lehet a fiam, hiszen nem is hasonlítunk, ő kiköpött James Potter! – kiabálta a férfi, miközben megerősítést várt, ám ehelyett csak a hideg valóságot kapta.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! Harry egyáltalán nem James, sem külsőre, belsőre meg aztán végképp nem! Igen fekete a haja, de a tiéd is, a szemei az anyjáé, másban pedig egyáltalán nem hasonlít Jamesre, még ha annyira be is beszéltük magunknak. Ő sohasem volt képes olyan csínyekre, mint amiket James talált ki.

- A megmentési kényszerét pedig igenis az apjától örökölte! Hányunkat mentettél már meg, Perselus, dacolva a lebukás veszélyével? A megmentési kényszered miatt küldted el magad mellől Lilyt is, mert azt hitted, ha nincs melletted, akkor biztonságban van, de tévedtél. Harry sokkal okosabb, mint James valaha is volt, és különben is, még a neve is Harry lett… - Perselus dadogva nézett a férfira.

- Te… honnan? – suttogta rekedt hangon.

- Lily nekem is az egyik legjobb barátom volt, ezt ne felejtsd el. Sok mindent elárult, bár ezt a mostani részletet sohasem említette. – Szomorúan bámult kifelé az ablakon.

- Ezt nem tudom elhinni – nyögte ki a Perselus.

- Márpedig ha ez igaz, uram, akkor azt jelenti, hogy maga Harry utolsó rokona, a mentsvára, az édesapja… - szipogta Hermione, amitől Piton még jobban összezavarodott. Még jó ideig ült ott csöndben, mialatt a többiek elhagyták a konyhát. Észre sem vették, hogy a lépcső mögül figyelő vörös hajú lány most megindult a férfi felé. Piton döbbenten nézett a könnyes barna szemekbe.

- Vigyázzon rá, uram… kérem, ő nem olyan erős, mint amilyennek mindenki hiszi – suttogta csendesen.

- Nem tudom, mit vár tőlem, Ms Weasley… - Piton hangja elcsuklott, utált gyengének mutatkozni, de jelenleg ordítani tudott volna a kétségek okozta fájdalomtól, és a bűntudattól, hogy mit tett hat éven keresztül saját fiával.

- Kérem… Harry megbocsát majd, csak legyen ott neki, és segítse őt. – Perselus bólintott egy aprót, majd megpróbált felállni, de lábai nem engedték. Remus, látva, milyen állapotban van a férfi, karon ragadta őt.

- Segítek hazahoppanálnod… - Perselus nem szólt semmit, csak megszorította a kezében lévő dobozt, és engedelmesen követte Remust. – Akik pedig hallották a történteket, mélyen hallgassanak róla, nem hiányzik, hogy a varázsvilág felbolyduljon. Harry akkor is ugyanaz az ember, aki eddig volt! Aki pedig mást gondol, azt személyesen intézem el!

Remus hangja semmiféle ellenállást nem tűrt. Lassan vezette ki a sokkos férfit, majd egy kiábrándító bűbáj után hoppanáltak Perselus házához. Odabentről semmiféle hang nem szűrődött ki, ám mikor beléptek, egy nagyon ideges és kivörösödött szemű Draco futott eléjük.

- Perselus! Harry kibukott, megtalálta az anyja naplóját! – Perselus szeme felpattant.

- Hol van most? – préselte ki a kérdést magából.

- A szobádban, megtalálta a festményt, amit Lily készített neked, most ott zokog fölötte és… és... – Ám nem tudta folytatni, mivel belőle is kitört a sírás. Annyira átérezte a másik helyzetét, hogy szinte sajátjának érezte. Remus értetlenül nézett hol a síró szőkére, hol Perselusra, aki elindult fölfelé az emeletre.

Az ajtaja elé érve már hallotta a keserves zokogást, és most jött csak rá, hogy szíve igenis létezik, mert olyan mértékben belesajdult a gondolatba, hogy mit érezhet most a fiú, hogy legszívesebben kitépte volna. Lassan nyitotta ki az ajtót, és meglátta a földön kuporgó fiút. Meg akart szólalni, de nem tudott, így csak odasétált, és leguggolt a fiú mellé. Harry ijedten rezzent össze, mikor vállán megérezte Piton érintését. Felkapta fejét, ám a férfi szemeiben most nem a megszokott felsőbbrendű gúnyt, hanem együttérzést és szánalmat látott.

- Harry… - kezdte volna, de fiú megállította.

- Ne… kérem, semmi szükségem… erre. Eddig is megvoltam egyedül, és ezután is megleszek. Az én bajom, az én problémám… megoldom. Apámat már elvesztettem, a keresztapámat úgyszint, és nincs szükségem újabb pótlékra, akit… egyszerűen csak hagyjon békén. Legyen minden olyan, mint régen. Utáljuk egymást kedvünkre, semmi mást nem akarok…

Vontatottan állt föl, és a képet visszatette a szekrénybe. Perselus meg sem tudott szólalni, így csak némán figyelte, ahogy a fiú elhagyja a szobáját. Olyan reményvesztettnek és összetörtnek tűnt, mint annak idején ő, de neki mégis ott volt valaki… Lily, Albus, de most, most ő is egyedül volt.

Észre sem vette, hogy könnyei megállíthatatlanul hullani kezdtek, és egyre csak a vele szemben ülő macskát nézte, aki egy pillanatra sem vette le róla zöld szemeit. Bármennyire hihetetlen, a macska is könnyezett gazdájával együtt, és végül beletelepedett annak ölébe. Így kuporogtak a földön, míg odakint be nem sötétedett.

.oOo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.